Czinkóczi Krisztina: Át-járók (könyvajánló)

Az elmúlt pár héten azon kaptam magam, hogy újra elkezdtem egyperceseket és novellákat böngészni. Ez az a műfaj, amiben mindig is képtelen voltam alkotni, de egyre inkább érlelődik bennem az „én is akarok ilyet” érzés, amíg azonban összeáll bennem valami használható, tanulmányozom másokét.

Történetek terén szinte mindenevő vagyok. Akik láttak tőlem ezt-azt, tudják, hogy általában fűszerezem egy-egy csepp misztikummal a sztorikat, az olvasnivalóimban azonban zuboghat a mágia ezerrel.

Nemrég az a szerencse és ért, hogy az elsők között olvashattam olyasvalaki novelláskötetét, aki rengeteget segített nekem az írástanulásban. Vércseként rávetettem magam, hogy „na, majd most jól ellesem a technikát”, aztán azt vettem észre, hogy kiszáradt a szemem és bedurrant a nyakam a mozizásban, és úgy pörög az agyam, hogy az nem igaz.

„Vannak átjárók. Olyan helyek, dolgok, emberek és történetek, amelyek átvezetnek egy másik világba, amely határos a mienkkel. Néha érezzük ezeket, főleg a hajnali és alkonyati órákban. A világ hirtelen nem tűnik többnek egy vizes papírnál, amelyet bármikor átszakíthatnánk, ha akarnánk. De sosem merjük megtenni. Rémisztő a gondolat, hogy azok a dolgok odaát ilyen közel vannak. Ugyanakkor csábító is, mert a másik oldal néha valóságosabbnak és igazabbnak tűnik. Ezek a novellák résnyire nyitott kapuk, melyeken keresztül bekukucskálhatunk abba a másik világba, ahol meg mertük tenni azt a bizonyos lépést.  Ahol át-járók vagyunk.”

Czinkóczi Krisztina nagyon tud valamit. Rögtön a legelső novella – ami egyébként az egyik kedvencem – belerántott a szürreális valóságába azzal a hihetetlenül erős képi világgal, ami az összes történetre jellemző. Aki romantikus, rózsaillatú sztorikban szeretne elmerülni, keresgéljen máshol, mert itt ilyet nem talál. :) Járhat helyette másik létsíkon düledező váróteremben rekedt amnéziás lelkekkel, összetörheti az egész világot egy hógömbbel, elveszett kislányt kísérhet át a boldogság erdején, rátalálhat a hozzá hasonló másokra a Házban, ami mindig vár rá, bárhol is legyen. Lehet ő maga a próba egy Hőssel vívó ősi sárkány képében, kihunyó fénylény egy idegen bolygón a változás küszöbén, vagy akár nyugdíjazás előtt álló vámpír. Süthet patkányt a harmadik világháború után, írhatja a saját sorsát egy titkos naplóba súlyos zálogért cserébe, felajánlhatja magát a rettegett l’uomo nerónak, és megtudhatja azt is, mi történt, amiért a budapestiek jobbára jobbra keringenek.

Az ütős képek mellett szerettem a fel-felbukkanó groteszk elemeket (Ottó, a szemüveges vérszívó a sárban fetreng egy félresikerült vadászat után, illetve a VANHOL hitel – ezeken besírtam, míg a váróteremben keresztrejtvényt fejtő nyanya fejét valamiért szerettem volna belenyomni az újságjába). Különösen a valóságalapú novelláknak örültem. Eszméletlen, néha mi ihlette meg az írónőt. A fénylényes történet végén például tátva maradt a szám, de a jobbkanyaros Budapest sem semmi. :)

A tizenöt novella témájában más és más, ám a hangulat néhány kivételtől eltekintve dark, olykor morbid, imádom. A történetek nem hosszúak, viszont annál velősebbek, briliáns csattanóval.

(Kis kitérő: ha emlékeztek rá, már említettem, hogy minden olvasmányom közben valami fura zakkanásomból kifolyólag megjelenik előttem egy színes háttér. Az Át-járók fémes szürke, sötétkék csíkozással és néhány fehér pöttyel. :D )

Aki kedveli a misztikumot, a mágikus realista történeteket, szívből ajánlom a könyvet!