1 2 3

Szösszenet

2014. november 29., szombat 4 komment
Hoztam egy apró részletet a regényemből. Hogy a kép hiteles legyen, megkértem egy hatévest, hogy rajzolja le nekem. :)

"– Ez olyan, mint egy sír – mutatott Lena a kép közepén lévő barna halomra, amin néhány szál piros virág feküdt.
– Pontosan.
– Sírhant, mellette egy nő. A ruhája fekete, de középen, a mellénél piros szív látszik. Piros, mint a virágok a síron. A kezében is tart néhányat. Gyászol… Vagyis nem, hiszen mosolyog. Ez a sok gombóc körülötte, mint sok színes labda, de kezük van, és mindegyiknél egy-egy szál virág. – A lány Madame Vernet-re pillantott, aki most keserédes mosollyal nézett vissza rá.
– Amikor ezt rajzolta, nem tudhatta, miért voltam távol arra a pár hétre. Senki sem mondta el neki. A kisebbik fiam hároméves korában súlyos tüdőgyulladást kapott egy influenza után. Hiába küzdött és küzdöttek érte, végül feladta a szervezete.
– Ó, Istenem! Nagyon sajnálom – suttogta Lena ökölbe szoruló kézzel. Arra gondolt, milyen könnyű lett volna megmenteni azt az ártatlan életet.
– Rég volt. Hosszú hetekig nem voltam képes semmire, és elmerültem volna az önsajnálatban, ha a férjem meg a nagyobbik fiam nincsenek mellettem. És persze imádtam óvónő lenni. Úgy éreztem, itt könnyebben sikerül feldolgoznom, így visszajöttem, és könnyekig hatódtam, amikor a csoportom ujjongva rohant oda hozzám, és kórusban kiabálták, mennyire hiányoztam nekik. Az akkori vezető óvónő tartott tőle, hogy nehezebben viselem a sok apróság látványát, és azt tanácsolta, maradjak még szabadságon, de jobb volt nekem így.
Aztán odajött hozzám az egyik nagycsoportos gyerkőc, amikor éppen egyedül tettem-vettem a játszószoba nevelői asztalán. Megállt előttem nagy komolyan, és azt mondta: „Mindenki szereti magát, Élise néni. Ne legyen szomorú! Látja?” És odaadta ezt a képet. Mondanom sem kell, rosszul lettem. Kiszaladtam a csoportból sírni. Biztosan nagyon megijesztettem szegény kicsit, mert mire visszamentem, a sarokban gubbasztott kétségbeesett arccal. Megszeppenve nézett rám. Megkérdeztem tőle, miért rajzolta nekem ezt. Azt felelte, azért, mert érzi, mennyire fáj a szívem, és a halálra gondolok. Arra a kérdésre, hogy honnan tudja, csak megvonta a vállát. Azt mondta, senkitől sem hallotta, csak érzi. Még annyit mondott, nem szeretné, ha nagyon bánkódnék, mert mindenki szeret engem, és szomorúak lennének, ha elmennék. Megígértem, hogy nem fogok elmenni, mert én is szeretem őket. Emlékszem, hogy szinte összeroskadt a megkönnyebbüléstől. Sóhajtott egy hatalmasat, elmosolyodott, és felnőttesen megpaskolta a karomat. Azt mondta: „Nem lesz semmi baj.” Aztán elszaladt játszani. Sosem derült ki, honnan tudta meg a halálhírt. Az is megfordult a fejemben, hogy talán tényleg nem hallotta, hanem érezte, mert akkor már ő is közel járt hozzá…
– Nem értem.
– A kisfiút, akitől ezt a képet kaptam, Ange Christian Olivier-nek hívták."

4 komment:

 


Copyright © 2014 Eden Ambré | Sablon: TNB